01. - Felébredve

song

A karjai közt minden más.

Ha vele vagyok, minden olyan más.

Nincsenek itt, a hangok félnek tőle, elkergeti őket. Megvéd engem.

Ha velem van, nincs szenvedés, nincs fájdalom, nem hallom őket, olyankor csak mi ketten vagyunk. Ketten, ellenük.

A szívem a torkomban dobog, felpislogok rá, miközben lábujjhegyre állva próbálom csökkenteni a magasságkülönbséget, akkor is, ha tudatában vagyok annak, hogy ez szinte lehetetlen küldetés. Halkan nevet rajtam, mikor egy pillanatra elvesztem az egyensúlyom, és reflexszerűen kap utánam, ujjainak nyoma beleég a derekamba, tenyerem a mellkasának feszítem, és úgy pipiskedek tovább. Néhány percig még húz, majd valószínűleg megelégeli a szerencsétlenkedésem, mert lehajol, és gyengéd, mégis határozott mozdulattal nyomja ajkát az enyémhez, szemeim automatikusan hunyom le, ujjaim a puha tincsek közé vezetem, lágyan simogatom haját a tarkójánál, és élvezem, hogy úgy csókol, mintha az élete múlna rajta.

Holott valójában az én életem az, ami tőle függ.

Elhúzódik, mosolyogva pillant le rám, zöld tekintete biztonságot nyújtón fúródik az enyémbe, miközben jobb kezével kisimít egy rakoncátlan tincset az arcomból.

- Szeretlek Angie – suttogja halkan, mintha tartania kellene attól, hogy valaki meghallja édes szavait a sötét szobában. Vallomását csend követi, nem hallok mást, csak a halk és egyenletes lélegzetvételét, csak a szívdobogását, nem észlelek mást, csak Őt.

Szeretném elmondani, hogy én is szeretem. Szeretném biztosítani afelől, hogy az érzései viszonzottak, az enyémek nem változtak azóta sem, és soha többé nem is fognak, de nem megy.

Túl késő, hirtelen, egyszerre, és váratlanul történik minden, karjai lehullnak rólam, édes ajkai elszakadnak az enyémektől, kezeim, amik eddig őt ölelték, most tehetetlenül markolásszák a levegőt. Tekintete, ami ezidáig fogva tartott, egyre távolodik, míg pillantása végleg el nem hagyja az enyém, s bár ordítok, ahogy a torkomon kifér, mégsem hallja meg.

Nem hall, nem mozdul, nem tesz semmit, csak kétségbeesetten néz vissza rám, és hagyja, hogy elnyelje a sötétség.

Miért nem ellenkezik? Miért nem harcol? Miért hagyja magát?

Mert nem kellesz, mert nem szeret, mert már nem érdekled. Elkéstél, idővel elfelejt.

Újból itt vannak, egyre hangosabbak, egyre durvábbak, és ezúttal mintha többen lennének. Nem tudom már melyik gondolat az övék, melyik a sajátom, nem tudom, hol van Mikey, hová tűnt, hová vitték.

Kapkodom a fejem, de eltűnnek a sötétkék falak, amik eddig körbevettek, nem látom már a rock bandák posztereit az ágy felett, nem látom a saját képem, ami az éjjeliszekrényéről nézett vissza rám. Egy pillanatra nem látok semmit, csak sötétséget, a lelkem sötétjét, amit ő hagyott itt maga után, csak a fájdalommal teli kongó ürességet.

Egy pillanatra elveszik a remény, nincs több fény, nincs nevetés, és igazán, arra a pillanatra még azt is elfelejtem, mit is jelent boldognak lenni.

Nélküle már emlékezni sem érdemes, és a jókedv is csak egy újabb közhely, amiben valójában senki sem hisz.

Állok a semmiben, és bár el akarok indulni, el akarok futni előlük, a kínzó fájdalom, ami valahonnan a gyomromból tört utat magának lebénítja a lábaim, nincs menekvés. Térdre esek, a por az arcom, és az alkarjaim piszkítja, köhögök, fulladozok, sírok.

Miatta, érte, mert elvitték.

Szívem tonnás súlya a földre húz, a hátam megfeszül, és a szemeimből csorgó véres könnyek otthagyják nyomukat a mocskos aszfalton. Körmeimmel a pólóm nyakát szorítom, a fejem felett összecsapnak a hullámok, úgy érzem, pillanatok kérdése, és megfulladok, belefulladok önmagamba.

A hangok szüntelenül csak ismétlik önmagukat, egymást, bántó szavaik lyukat égetnek az elmémbe, az elhagyatott utca pedig visszhangzik elkínzott sikolyaimtól.

Megérdemled!

Szól a leghangosabbik, az ő hangját valamiért tisztábban hallom a többinél, ismerős, mintha már hosszú évek óta kísértene. Idővel megszokja az ember.

Fejem kényszeredetten fordítom a bal oldalamra, ahol két fal közt egy apró rés tátong, épp elfér benne egy kisebb méretű ember, irányából pedig közelít felém az önelégülten mosolygó arc, tudván, hogy győzött. Tekintete üres, semmitmondó, és halott.

Épp olyan, mint az enyém.

Egy hangos kiáltás az, ami felzavar édes rémálmomból, és időbe telik, míg ráeszmélek, hogy a tulajdon sikításomról van szó. Hirtelen ülök fel az ágyban, a takaró teljesen rám csavarodott, gerincem mentén verejték csorog végig, a szívem pedig kitörni készül a bordáim közül.

Csak egy álom. Egy álom volt, nyugtatom magam, bár minden igyekezetem hiába, sajgó, ezerszer megtépázott lelkem képtelen felfogni a tényt, miszerint az ölelő karok, a pillantása, a csókja, mind újból csak a képzeletem szüleményei voltak.

Megelevenedik előttem az érzés, amit a hiánya okoz, a szenvedés, az üresség, a kín. Keserédes fájdalom leng körül, míg élvezem a bénító csendet, amit az emlékezetemben erősen élő lénye vált ki, bár nem tart addig, amíg szeretném. Néhány nyugodt perc, mindössze ennyi jár nekem, s a különböző tónusú hangok újból felerősödnek, a halántékom lüktetni kezd, ajkam pedig megremeg, mire keményen beleharapok.

Nincs itt, nincs veled, nem kellesz neki.

Kántálják egyszerre, szemeimbe könnyek szöknek, átölelem önmagam, és előre hátra kezdek dülöngélni, közben pedig sebesen rázom a fejem, és próbálom elhitetni magammal, hogy nem igaz, amit mondanak. Sötétszőke hajam az arcomra tapad, nincs itt, hogy a fülem mögé tűrje a rakoncátlan tincseket, nem fonja körém a karjait, így hát magamat ölelem, szimplán azért, hogy ne essek darabokra.

Mióta elment, minden egyes reggelem ilyen.

Sírva ébredek, az utóbbi időben felerősödtek a rémálmok, egyre rosszabbak, hisz az Isten szerelmére, legutóbb vért könnyeztem! Egy normális emberre gyógyítóan hat az idő múlása, egy normális ember több hónap alatt csak felejt. Egy normális embernek nem ordibálnak mások a fejében, nem uralják a gondolatait, nem álmodja azt, hogy elhagyatottan hal meg egy apró, sötét, és veszélyes mellékutcában, bár elképzelhető, hogy épp ez a gond.

Én cseppet sem vagyok normális.

Órák telnek el, míg ráz a zokogás, bár az is lehet, hogy csupán csak néhány perc, a könnyfátyol eltakarja szemeim elől az óra mutatóit, a digitális számokat, a telefonom képernyőével pedig inkább már nem is próbálkozom. Hisz még a hátterem is Ő.

 Egy idő után végül elfogynak a könnyek, bár a sírógörcs nem szűnik, így sós cseppek hiányában reszketek összekucorodva az ágyam közepén. Kicsinek érzem magam, egyre kisebbnek, ők pedig egyre többen vannak, nem hallgatnak, nem hagynak nyugodni.

A halántékom lüktet, a kiabálás, ami valójában csak az én fejemben létezik, nem szűnik, sőt a hangerő egyre csak erősödik, pontos párhuzamba állíthatóan a fájdalommal, ami a szívem tájékát mardossa. Üveges tekintetem az ággyal szemközti csupasz, halványsárga falra tapasztom, s míg az elmém szüntelenül – sikertelenül – próbálkozik kizárni a hangokat, én azzal szórakoztatom magam, hogy az egyszerű tapéta helyére képzelem az engem vizslató mélyzöld szemeket, amik színtisztán élnek az emlékezetemben. A tekintete, és az egész lénye felejthetetlen számomra.

Nem is tudom, hogy volt képes azt kérni tőlem, feledjem el, hogy volt képes magamra hagyni.
Azt mondta, vigyáz rám.
Megígérte, bár mint azt már észrevettem, az emberek mind ilyenek. Megfogadnak dolgokat, megszegik az ígéreteiket, hazudnak, s földbe tiporják a gyengéket.

És még így, mindennek tudatában sem vagyok képes gyűlölni őt, haragudni, holott ez volt az egyetlen, amire kért.

Én viszont képtelen vagyok a gyűlöletre. Képtelen vagyok bármire.

Szeretni tudnám, arra viszont már neki nincsen szüksége.

Erőt veszek magamon, és egy határozott mozdulattal kisöpröm az arcomból a rátapadt piszkosszőke tincseket, majd lábaim kibogozva a paplancsomóból kicsúszom az ágy szélére, s lelógatom őket, míg meztelen talpam a hideg parkettát nem érinti. Eleresztek egy elkeseredett sóhajtást, miközben remegve állok két lábra, és a félhomályban elbotorkálok az íróasztalomig. Megismétlem azt a mozdulatsort, ami szinte már a napi rutinom részévé nőtte ki magát, kihúzom a legalsó fiókot, óvatosan leemelem az ott található ékszeres doboz fedelét, és elmarom belőle a gondosan apróra hajtogatott, spirálfüzetből kiszakított papírlapot.

Szaggatottan fújom ki a levegőt, miután visszahuppanok az ágyra, ami akkor is hidegnek hat, ha csupán néhány perccel ezelőtt másztam ki belőle.

Kibukik egy könnycsepp, miközben remegő kezekkel, és sajgó fejjel hajtogatom szét a levelet, és végre megpillantom a néhol már elmosódott tintát, az átsatírozott sorokat, és a kusza, semmivel össze nem téveszthető, mégis egy férfihoz képest igenis szép kézírást. Az érzések felülkerekednek rajtam, a szívem kétszer olyan hangosan ver, a fejem pedig úszik az önsajnálatban, én mégis mosolygok.

Mosolygok, mert úgy érzem, velem van.

Mosolygok, mert azokat a sorokat olvasom, amiket nekem, és csakis nekem szánt.

Mosolygok, mert képtelen vagyok mást tenni, mégis könnyezek, mert irtózatosan hiányzik.

Hangosan szipogok néhányszor, a kézfejemmel megtörlöm a szemem alatti területet, a fejemben pedig rengeteg idő múltán egyedül az ő hangja visszhangzik, miközben újraolvasom a sorokat, amiket már szinte kívülről fújok.

A sorait, melyekkel aztán végleg elhagyott…

Köszönjek?

És ha köszönnék, mégis hogyan?

Helló, vagy esetleg viszlát?

Nem tudom, mi lenne, ha egyszerűen átugornánk ezt a részt? A büdös életben nem írtam még levelet, pláne nem ilyet, és bár megpróbálom kihozni magamból a legjobbat, nem ígérem, hogy nem lesz végül ez is csak egy, a spirálfüzetből kiszakított, összegyűrt, majd a kukába hajított lapok közül.

Tudod, mennyire kibaszottul nehéz megfogalmaznom ezt az egyszerűnek tűnő üzenetet? Pedig állítólag jó vagyok a szavakban, mindig azt mondtad, csodálsz, amiért képes vagyok bármilyen helyzetben kifejezni a gondolataim, most mégis csak bámulom a néhány sorral bepiszkított oldalt, és nem tudom, hogyan tovább.

Nehéz, mégsem adom fel, hisz Rólad van szó.

Angie.

Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy szeretlek. Mindennél, és mindenkinél jobban, örökké, azt hiszem, ezt bátran mondhatom. Ez mégsem jelenti feltétlenül azt, hogy bírom még tovább.

Legyek őszinte?

Valószínűleg bólintasz egyet, miután elolvasod a fentebb lévő sort, sőt lehet, hogy át is ugrod most ezt a részt. Kíváncsi vagy, és biztos vagyok abban, hogy szorongatod a paplanod sarkát, ölelgeted a párnád, vagy épp azt az idióta plüssteknőst, amit ismeretlen okokból kifolyólag úgy imádsz. Kíváncsi vagy, én pedig mindent megadnék azért, hogy újra láthassam, ahogy érdeklődve ráncolod a szemöldököd, még nem tudván, mi fog kisülni ebből az egészből.

Rendben, rendben, szinte látom magam előtt, ahogy türelmetlenül sóhajtozva rácsapsz egyet az ágyadra – „ne húzd már az agyam, Mikey!”.

Sajnálom, Angel, sajnálom, de egyszerűen leírni sem tudom. Azt gondoltam, ez így könnyebb lesz, egyszerűbb lesz papírra vetni - majd kirázom a kisujjamból, akárcsak egy dalt -, de nem az. Én csak időt szeretnék, egy kis időt, akkor is, ha tudom, az sem segítene.

Semmi sem tud segíteni, talán még Te sem.

Eltértem a tárgytól, mint mondtam, nem az én asztalom ez az egész levélírósdi, hiába szólnak a fejhallgatómból felváltva All Time Low és Green Day dalok, a kedvenc dalaid. Hiába oldom fel szinte percenként a mobilom biztonsági zárát, csakhogy láthassam a háttérképem, amin mi ketten vagyunk.

Hiába minden gondolatom, hiába az összes könnycsepp, hisz már elhatároztam magam, és bármennyire is fáj már-már fizikailag a tudat, hogy most is épp egy újabb időzónával kerülök távolabb tőled… Hiába, és igazán, már nem kellene, hogy érdekeljen.

Mégis, talán Te tudod a legjobban, hogy sosem teszem azt, amit kellene, vagy épp ami elvárható volna.

Lényegében én sem értem a tetteim, nem tudom, mit miért csinálok, és azt sem vágom, hogyan szeretném akkor veled megérteni a miérteket, mikor saját magam sem vagyok tisztában velük. Talán ezt hívják hetedik érzéknek, vagy mit tudom én, lehet, hogy csak egyszerűen bolondulok meg, de érzem, hogy ennek így kell történnie, váltig állítom, hogy nem bírnád huzamosabb azt a nyomást, ami velem jár, szeretném, ha megértenéd, hogy ezt miattad teszem, nem pedig a saját önzőségem hajt.

Aznap éjjel átmentem hozzád, úgy terveztem, elmondom, hogy lelépek, de nem tettem meg, nem volt hozzá szívem, és nem akartam, hogy sírj. Hisz tudod, mennyire gyűlölöm, ha sírsz. Kérlek, ne tedd! Ígérd meg, hogy mosolyogva gondolsz majd vissza rám, ígérd meg, hogy nem feledsz, és nem hagysz elfakulni az emlékeid közt. Hisz ez volt az, amire vágytam, nem szerettem volna, ha csak egy fájó pont maradok benned, értsd meg, miattad alakítottam így.

Szeretem a mosolyod, és még inkább szeretem, ha én vagyok a mosolyod oka. Kérlek, mosolyogj, Angie!

Ne hagyd abba a nevetést, az hozzád tartozik, el sem tudlak képzelni a szeleburdi vigyor nélkül, képtelen vagyok szavakba önteni, mennyire szerelmes vagyok beléd, és a szemed sarkában összefutó nevetőráncokba.

Jobb lesz így. Csak hidd el nekem, hogy jobb lesz így.

Majd én szenvedek helyetted, hagyom lefolyni a könnyeket az arcomon, csak annyit kérek, Te ne tedd! Nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy miattam vagy szomorú, gondolj arra, hogy egy gyökér vagyok, amiért elhagytalak, és nem érdemlek egyetlen könnycseppet sem. Nem vagyok méltó rá.

Hibáztass engem, gyűlölj, nem érdekel!

Csak tudd, hogy én akkor is szeretlek majd. Örökké, tudod?

Nem hinném, hogy Te is érzed ezt, olyan, mintha bármiféle előjel nélkül kitéptek volna egy darabot a mellkasomból, és nem gondolom, hogy a tompa fájdalom bármikor is enyhülni fog. Nem úgy tűnik, igazán remélem, Te nem érzed, mert bátran mondhatom, hogy ez a világ legpocsékabb fájdalma.

A megszakadt szív. Milyen elcsépelten hangzik.

Aznap éjjel úgy néztél ki, mint egy angyal.

Ironikus, mivel a neved is ez, és tudom, hogy lehetnék sokkal kreatívabb is, de kérek, bocsásd meg ezt, a helyzetem elég válságosnak látszik.

Szóval, úgy néztél ki, mint egy álruhába bújt angyal, a szemeid csillogtak a telihold fényében, és a fehér pólóm, ami majdnem az egész combod eltakarta csak még inkább rásegített erre az érzésre. Szőke hajad kócos kontyba fogva ült a fejed tetején, kissé álmos és értetlen arccal bámultál rám. Megértem, nem tudtad, miért bukkanok fel a házatok hátsókertjében az éjszaka kellős közepén. Azt feleltem, csak látni akartalak.

Sajnálom.

Sajnálom, hogy akkor láttál utoljára, és nem tudhattad, sajnálom, hogy olyan kétségbeesetten csókoltalak, hogy erősen öleltelek, és sajnálom, hogy valószínűleg percekig nem jutottál levegőhöz, miután eleresztettelek.

Sajnálom, ha most fájdalmat okozok, annyit kérek, hogy egyszer majd bocsáss meg, rendben, Angie?

Már most hiányzol, pedig még csak néhány hét telt el, mióta felszállt a gépem, a gépünk.

Azóta ez már a negyedik repülőutam, és azt kell mondjam, tetszik. Nagyon is tetszik nekem, bár néha azt kívánom, bárcsak velem lennél, bárcsak együtt repülhetnénk körbe a Földet, de tudom, hogy ez még nem lehetséges. Soha nem is lesz az.

A Te időd még nem jött el.

Lehet még egy utolsó kérésem?

Csak egyetlenegy…

Tárd ki a szárnyaid, Angie! Tárd ki a szárnyaid, és hagyd, hogy repítsen a szél, hisz angyal vagy, és az angyalok tudnak repülni. Bátran merem mondani, hogy Te leszel a leggyönyörűbb mindközül, ha rájössz, mire vagy képes.

Az angyal benned él, kedves, már csak a végső löket hiányzik ahhoz, hogy végre elmerj rugaszkodni a talajról. Hogy végre szárnyalhass úgy, ahogy most én teszem.

Szeretlek Angie.

Sajnálom,

Szeretlek.

.............................................................

Sziasztok Angyalkák!

Nos igen, ez a pillanat is elérkezett, itt az első fejezet, én személy szerint már elképesztően vártam azt, hogy véglegesen elkészüljön, feltehessük Nektek, és őszintén remélem, hogy nem okozott csalódást, esetlegesen nem lett kevesebb, mint amire számítottatok.

Szeretnénk egyébként megköszönni a tíz rendszerest, és az 1000+ megtekintést, hisz ez csupán egyetlen Prológust követően szerintem egy hatalmas dolog, amiért mindketten eszméletlen hálásak vagyunk.

Ha úgy tartja kedvetek, pipáljatok, kommenteljetek, bármiféle visszajelzésnek örülünk.

Hatalmas ölelés,

Zoé & J. Samuels

(a fejezetet J. Samuels írta)

Prológus

song

Nedvesen meleg levegő öleli körül fáradt testem, a Nap már régen lebukott az égboltról, maga után hagyva a dermesztő feketeséget. Helyenként a régi lámpákból, mely a házak oldalán lóg, aprócska fény szökik a macskaövekre, melyeken sietősen szedem a lábaim. Az út keskeny, s öreg. Nem véletlenül ilyen szűk, hiszen azokban az időkben épült ki a környék, mikor még nem használtak autókat közlekedésre. Minden ablak, ajtó, s bármelyféle nyílás csukott állapotban van, senki sem mer már éjfél tájt ezekre az utcára merészkedni.

Természetesen én, a magam tizenöt életévévemmel ismételten a kivételek táborát erősítem, s ezen a dermesztően rideg, veszélyes helyen mászkálok késő éjjel. Életemben először hagytak egyes egyedül otthon a szüleim több napra, s habár meg lett tiltva, hogy este hat után elhagyjam a házat, egyszerűen nem bírtam tovább, s eljöttem. Bezárva, megfenyítve éreztem magam, akit korlátoznak. Nem vagyok én már gyerek, hogy nyolckor ágyban legyen a helyem, tökéletesen tudok vigyázni magamra, hisz’ mi baj történhetne?

Nem érzem a veszély keserűen maró érzését, sem a félelem mardosó tudatát. Magabiztosan vágok át a kihalt utcákon, melyről már megannyi rémisztő történet keringett a városban, meg akarom mutatni mindenkinek, hogy felnőttként lehet már kezelni, nem vagyok egy parázós kisgyermek.

Utcáról utcára haladok, melyek egyre szűkebbnek hatnak, s a fényesség is fakulni kezd. Roskadozó vakolatú a házak kiöregedett, színtelen oldalai, ridegséget árasztanak magukból, néhol eldőlve hever egy ütött-kopott sámli, melyre még így, elborult elmével sem ülnék.

Ajkaimba harapok, melyekre ráfért már egy kis nedvesítés, olyannyira ki voltak száradva. Feltűnően lassítok eddig merész tempómon, mozdulataimba mérhetetlen óvatossággal fordulok körbe tengelyem körül, még esélyt sem adva annak a véletlennek, hogy bármely terület is piszkosul eltűnjön a látókörömből. Egyre szűkebb, sötétebb, s fenyegetőbb itt minden.

Ugyan, mitől félek, a mumustól?

Kérdeztem megingott lelkemtől, s úgy éreztem menten kettészakadok. Egyik énemen rohamosan kezdett el uralkodni a pánik didergető szellője, azonban a szívem másik felét pedig a bizonyítási vágy vitte előre, s végül a lábaimat is tovább a kisutcán.

Lassabban sétáltam, de nem lopakodtam. Hangtalanul és óvatosan róttam az utat, de semmiképpen sem félve. Azt hiszem.

Aprócska, azonban sokáig futó percek teltek el, mikor az utca kettévált előttem. Előre már semmiféleképpen sem tudtam volna haladni, így maradt két opció; jobbra vagy balra.

Akármennyire is égett a bennem a lázadás forrón sercegő tüze, ki akartam jutni innen. Elértem mindent, amit akartam – magam sem tudom, hogy pontosan mit -, sétálgattam a sötét, fénytől megmentett rideg és tiltott helyen, el tudom mondani, hogy én bizony megtettem, de most már haza akarok menni, feloltani az összes létező lámpát, kétszeres forgatással bezárni a bejárati ajtót, majd bebújni a dunyhámtól felpolcozott ágyamba, plüss teknősöm körbeölelve biztonságban érezni magam.

Lefékeztem, s próbáltam kimatekozni, vajon melyik vezethet ki a főútra engem, ahonnan már csak pár utcányira van az a bizonyos hatalmas fehér ház, apró kék keretes ablakokkal, melyet már születésem óta otthonnak hívhatok. Végül egy vállrántással elkönyveltem magamnak, hogy jobbra veszem az irányt, hiszen az a jobb. Csak beválik.

Talán a félelem kiskarmait visszahúzta az elmémben, mert nem éreztem már annyira jelen, de tudat alatt még mindig ott motoszkált hosszú lábaival. Gyorsabban sétáltam, szinte kocogtam, megéreztem a megkönnyebbülés langyos érzését, mely a gyomrom tájékától indulva futott végig egész lényemben, s már-már biztonságosan éreztem magam, hisz’ azt hittem hamarosan elém tárul a nyüzsgő főút, amely még most sem alszik.

Tévedtem. Naná, hogy tévedtem. Amint megfogalmazódott bennem, hogy a jobb oldalt válasszam, egyből balra kellett volna mennem, s elhinni, a megérzéseim mind szarok.

Az utcának szélesedni, s kivilágosodnia kellett volna, ehelyett még jobban elnyelt a sötétség fojtogató kezeivel, s sikátorrá alakult át az egész. Vissza kell fordulnom! Tudom, egyszerűen érzem a veszély mocskos füstjét, közel éghet már a tüze. De késő volt.

Megpillantottam két elmosódott alakot a közel távolban, nem bírtam kivenni pontos formáikat, a vakítóan sötét éjszakában, de biztos voltam benne, hogy dulakodnak. Nem élesedtek ki a vonásaik, nem is váltak nagyobbakká, egyértelmű volt, hogy nem közelednek, azonban nem is távolodnak. Az egyik sötét alak jóval apróbbnak, elveszettebbnek tűnt, mint ellenfele, s ahogyan egyhelyben lefagyva hunyorogtam, rájöttem, egy idős néni s egy középkorú férfi veszekedésébe csöppentem bele váratlanul, pont, mint az első kósza esőcsepp egy hatalmas vihar elején.

Ekkor vágott fejbe nagy erőkkel a felismerés kinyújtott karral, menekülnöm kell! Zihálni kezdtem, a szívem kétszeres tempóval dübörgött odabent, mellkasom szorítani kezdett, de mozdulni nem bírtam. Csak álltam, néztem, ahogyan hadonásznak egymással szemben, miközben felmértem lehetőségeim szegényes választékát a feltűnésmentes távozásra. Visszafordulni már nem tudok, akármennyire is sötét van, a fejemet adom arra, hogy kiszúrnak, amire igazán nincs szükségem. A sokk hatása alól nagykanállal kaparásztam magam ki pillanatok alatt, s pillantottam meg az egyetlen egy hatásos menedékem. Bal oldalamon – ironikus - két ház nem volt összeépítve, így egy kicsike rés értetlenkedett köztük, mely nem volt túlságosan hosszú, mert a kertjük együtt volt, azonban pont elég arra, hogy elbújhassak ott. Nem gondolkoztam, nem próbáltam inkább mégis elmenekülni, reflexszerűen vittek lábaim az éjfekete lyukba, óvatos, mégis meggondolatlan léptekkel másztam be pillanatok töredéke alatt, s meghúzva magam lestem ki a fal mögül.

A nő már a térdepelt, a férfi pedig az égbolton ragyogó csillagok segítségével élesen fénylő valamit tartott jobb markéban. Egy kést. Toronyszerűen magasodott a megrogyott asszony föle, fegyverét fenyegetően a torka elé tartotta, s üvöltözött. Hangosan futottak ki ajkai közül a mocskos szavak, azonban nem igazán értettem őket. Olaszul beszélt, tehát helyi lakosok voltak. Aprócska városunk ezen részein éltek a bevándorlók, a spanyol, olasz, portugál nemzetiségű emberek, akikről apám mindig is azt tanította, jobb elkerülni őket. Állítása szerint az a pornépnek is a legalja volt, akik nem is akartak becsületesen élni, loptak, csaltak, ahogyan csak tudtak. Pontosan ezért is jöttem ide. Mert megtiltotta.

Azonban ahogyan ott kuporogtam félelemmel körbevett rejtekhelyem, azt kívántam, bárcsak hallgattam volna rá. Szívem zakatolt, gombóc keletkezett torkomban és gyomromban egyaránt, melyek rohamszerűen akartak kitörni, látásom elhomályosult, elmémre fekete eső hullt, elrepített a pánik erőteljes hurrikánja.

Talán segítenem kellene. Lejátszottam ködös agyamban ezt a lehetőségi formulát. Ha még most kitörök innen, akárcsak a madár az órákból, s eszeveszett tempóban rohanni kezdek feléjük, megakadályozhatom a nő halálát. Legalábbis egy ideig. Ha tényleg igazak a mendemondák, melyekkel minket riogatnak, s melyeket apám mindig is nevelt belém, a férfi elborult állapotában képes lenne megölni, hogy gondtalanul végezhessen eredeti áldozatával, s ne legyen egyetlen szemtanúja sem tettének, hogy levehesse a piszkos kesztyűt kezeiről, s nyomtalanul eltűnjön. Feláldoznám magam egy idős nőért, akinek még a nevét sem tudom, s sajnos neki már amúgy is végére ért élete? Ha megtenném, legalább bátorságból és önzetlenségből kerülnék a túlvilágra, s talán még egy kis tortát is kapnék fent elhaló taps keretében.

Én viszont még élni akarok! Édes Istenkém, hiszen még csak tizenöt éves vagyok, még csak nem is léptem át a nagybetűs ÉLET elbűvölő kapuját. Az meg nem mellékes, hogy mindketten csalók, valószínűleg zűrös ügyeket intéznek el hitvány módon. Lehet, hogy a nő tényleg bűnös.

Ó, ugyan már. Ahogyan néztem a reményvesztett asszony alakját, ahogyan fokozatosan gyorsabban rázkódik a válla, összeszűkült a szívem. Hiszen ő is ember, akármit is tett, nem érdemel ily ocsmány halált. Ugyan olyan ember, mint én, nem tehet róla, hogy ebben a környezetben nevelkedett egykor. Ezt látta, így élt mindig is, neki ez a természetes. Csak egy nő, akit lehet gyerekek várnak otthon, esetleg unokák, ugyanabban a világban, ugyanazon városban, ahol én, mégis merőben más életvitellel.

Könnyeim patakként szántották végig arcom, minden egyes pontján nyomot hagyva, egész testemben remegtem, széthasadt megtört lelkem, s akármennyire is szerettem volna segíteni, nem tudtam. Nem mertem kilépni a menedékemből, s a legcsekélyebb kockázatot sem vállalni, hogy megpróbáljam a lehetetlent; megmenteni egy emberi életet a rá váró halál forrón bugyborékoló lávájától.
Próbáltam, de nem sikerült. Énem szétvált, s mocskosul vitázott azon, hogy mit is tegyen a test, melyben nagy erőkkel bíró lélekdarabok csapnak össze. Összerogytam, egyszerűen tudat alatti állapotba sodort az érzés, mely dübörgött a gyomromban rohamszerűen felfele, kúszott a torkomhoz, s összehúzta. Alig kaptam levegőt, ziháltam,  könnyeim csak futottak fájó arcbőrömön, lecsöppenve a mélységbe, s azt hittem, képtelen lennék bármit is érzékelni a külvilágól.
Nem voltam ura önmagamnak, reflexeim működtek, s tekintetem menthetetlenül egy gyilkosságot követett végig.
Percek sem teltek el, de láttam, ahogyan a penge éles kés a nő mellkasi részébe kegyetlenül befúródott, s egy felülmúlhatatlanul fájdalomban úszó sikoly hagyta el ajkait, utoljára az életben. Megmerevedett, szája még mindig o alakba formálódott, azonban hang nem társult lelke kiszökéséhez. Akadozva, mégis hirtelen gyorsan elterült a betonon, feje felém fordulva koppant a talajon, s a fojtogató sötétben is szemeibe tudtam nézni, melyek kidermesztve maradtak, s a Hold halvány fénye élesen tükröződött benne. Meghalt.
Azonban feketén fénylő tekintete piszkosul enyéimbe fúródott, s azt üvöltötte elködösült elmémben: Végignézted halálom, most én vagyok a soros..!

Drágák!

Köszöntünk titeket első közös blogunkon, mely hosszú idők után végre nyilvánosságra került. Tulajdonképpen nem tudjuk, mit írjunk most, hisze mindkettőnknek van már blogja, s olvasókkal is rendelkezünk. Ez valami új, valami más, s vonzott a kihívás bennünket, hogy teljesen eltérő stílusunkat egyesítsük. A részek írása nincs személyre szabva,idő, ihlet és ötlet kérdése, hogy éppen ki fogja megírni, de ezt a fejezet végén jelezni fogjuk.

Reméljük elnyeri tetszéseteket, s egyedit fogunk alkotni.

Jó olvasást,

J. Samuels & Zoé.

(A prológust Zoé írta)